A dombon túli világ - történetek Kovács Péter népzenésszel

Ez az interjú ebben a formában sehol nincs publikálva, csak itt. Aki tényleg kíváncsi rám, bármilyen hosszú is, elolvassa. Köszönöm neki. Kérem, hogy senki ne terjessze, idézeteket belőle ne ragadjon ki és ne használjon fel. Az én szellemi tulajdonom.

 Gyerekkor, családi háttér

·        Mesélne a gyerekkoráról? Hogyan telt egy átlagos napja gyerekként? Milyen emlékek jutnak eszébe legszívesebben?

Édesapám évtizedekig mozdonyvezetőként, pontosabban motorvezetőként dolgozott, édesanyám előbb gyors- és gépírónő, majd titkárnő volt, az adminisztrációban dolgozott. Akkor, a szocializmusban persze még nagyon keveseknek volt autójuk, így nekünk se volt. Apám gyalog, vagy biciklivel járt a fűtőházba a munkát felvenni. Zalaegerszegen, az Átalszegett utcában laktunk, a Kertváros szélén. A mostani Szent Család, egykori Népköztársaság úti óvodába jártam, de több más óvodába is, meg napközikbe. Talán nehezen alkalmazkodtam mindig az új helyekhez és az új pajtásokhoz, gondolom, ezért lettem zárkózottabb gyerek, majd felnőtt. A játszópajtásaimmal sokat bicikliztünk a kertvárosnak azon a részén, az Átalszegett utcában végig egészen és tovább is, talán a Május 1. ligetig bezárólag és a Kertváros beljebb lévő részein, a családi házas övezetben, az Átalszegett utca keresztutcáinak a „Kádár-kockái” között. De itt jön az, ami a népzenei hagyományőrző szemlélet számára is sokat mondhat, hiszen ahogy a nyelvekben, úgy a népzenében is dialektusokról beszélünk: bár csak az akkori KÖJÁL épülete mellett kellett lemenni a dombon a járdán, valahogy abba a másik irányba, a Göcseji útra nem nagyon mászkáltunk és talán nem csak azért, mert ott már akkor is nagyobb volt az autós forgalom és biciklivel egy gyereknek talán már akkor sem volt annyira biztonságos, hanem mert az már valahogy egy egészen másik világ volt: a Landorhegy, a dombunk alatti rész. Valahogy a mi dombunk, amit a Göcseji út választ el a landorhegyi városrésztől a szemléletünket is meghatározta és ez nagyban is így van: pl. hiába van egy konkrét falu Somogyban, a szomszéd falu meg Baranyában, még ha csak 10 kilométer választja is el a két községet, az emberek nem jártak át, mert az egy másik megye - és nem csak azért, mert a buszközlekedés és az utak is más orientáltságúak, más központok felé visznek, hanem ez az emberek tudatában is valahogy benne van. Amikor az államhatárok a mi régiónkban átjárhatókká váltak - ma már személyi igazolványellenőrzés sincs a magyar-szlovén határon - reméltem, hogy az egykor a békediktátum által kettészakított történelmi, egységes néprajzi, nyelvjárási régió, a Hetés, meg a Lendva-vidék, az Őrség kulturálisan újra egyesül, a határ két oldalán lévő emberek, nem csak rokonok, hanem idegenek is, akik egy nyelvjárást beszélnek, hasonlóan gondolkodnak, stb. jobban összebarátkoznak, egymásra találnak, növekedik a közös rendezvények száma, kapcsolatok szövődnek, nem csak munkakapcsolatok. De nem így lett szerintem. Az egykor mesterségesen kreált különbség megmaradt akkor is, amikor már szabadon át lehetett menni az államhatáron. Persze nem csak az infrastruktúrában, hanem az emberek gondolkodása továbbra is az államiságban, mint nagyobb egységben csúcsosodott, tehát a szlovéniai magyarok inkább járnak a szlovén nyelvű Mariborba, Ljubljanába továbbtanulni, dolgozni, mintsem, hogy Lenti, vagy Zalaegerszeg felé vennék az irányt és ezt szomorúnak tartom, hogy a regionalitást, az azonos régiók határokon átívelő újraegyesülésére való vágyat, vagy akaratot, az arra való törekvést továbbra is fölülírja az idegen nyelvű és kultúrájú, esetenként akár elnyomó állami hovatartozáshoz, mint felsőbbrendű szervező erőhöz való hűség a határainkon túli magyarok körében.

Visszatérve a gyerekkori élményekre, amiket kérdezett, a négyemeletes házunk előtti domboldal, egy nagy terület akkor még beépítetlen volt és télen jókat lehetett ott szánkózni, de egyébként bunkert is építettünk ott. Később aztán oda épült a Fiatal Házasok Otthona, így mindez lehetetlenné vált, de közben mi is felnőttünk. Fára is másztunk, a másik oldalon az ablakunk alatt voltak fák, az egyikről egyszer leestem, de nem történt bajom, viszont lehet, hogy azóta vagyok ilyen ütődött? Az anyai ági rokonaim, édesanyám, nagyszüleim tulajdonában lévő Zalabesenyővel szembeni Öreghegyen fekvő „hegyünk”-ön (így nevezik Zalában a dombon lévő szőlőbirtokot) töltött időkre, közös családi szüretekre is szívesen emlékszem és persze a vonyarcvashegyi nyaralóban töltött időkre, a strandolásokra is. A Balaton környéki vonatozások, kompon való hajózások persze nagy élmények egy gyereknek. Édesapám, mivel vasúti motorvezető volt, el is vitt néhányszor magával a vezetőfülkébe, korábban pedig legalább egyszer még mozdonyra is, aminek az ablakain akkor nem láttam ki, hiszen kisgyerek voltam, csak ha fölemelt - és akkor tülkölhettem is. Persze nagy élmény volt ez egy gyereknek. Amikor már nagyobbacska voltam, akkor is elvitt a BZ-motor („Piroska”) vezetőfülkéjébe és akkor fékezni is engedett. Azt tudtam, hogy azt fokozatosan kell, előbb egy kicsit megereszteni, majd vissza, megint előre, megint vissza, de a gyakorlat hiányában egy kicsit hirtelenre sikerült az a fékezés, az utasok is biztos megérezték.

De mivelhogy itt egy népzenésszel készülődik interjú, hadd meséljek el egy történetet, ami azt bizonyítja, hogy a téma ellenére mennyire városi gyerek voltam én. Kiskoromban egyszer télvíz idején az Átalszegett utcán mentem szüleimmel a már említett Május 1. liget irányába kézenfogva. Már az utca eleje felé tartottunk, amikor az egyik sárga kerítéses családi ház udvarán valami szokatlant figyeltem meg. Szóvá is tettem valamelyik szülémnek: „Nézd, ott valami kutyaszerű állatot hegesztenek!” Hát éppen a disznót pörzsölték (akkor, 1980 körül ezek szerint a disznótartás, disznóvágás még szabad volt városon, vagy a tiltás ellenére csinálták). Azóta sokáig emlegette a család ezt a mondásomat.

Milyen szerepet játszott a családja a zenei pályája elindulásában? Kik voltak a legnagyobb hatással Önre gyerekként?

Gyerekként is már büszke voltam apámra, aki a zalaegerszegi Albatrosz zenekarban volt szólógitáros, “Pemete” művésznévvel. Ebből az én születésemre talán már semmi nem maradt, már rég nem volt meg az elektromos gitárja, az akusztikusat pedig nem pengette már, csak mesélt erről a korszakáról. Később aztán kisiskolás koromban fekete Polimer magnókazettáról (ami máig megvan) Beatles-t hallgattunk vele, amely zene akkor, 1980 után is már retrónak számított. Érzékeny lelkű kisgyerekként nagyon megfogott az a zene. De az is kiderült, hogy apám első hangszere a tambura volt, ami egy pengetős, tkp. népi hangszer. Aztán az iskolában mandolinzenekarban játszott, ezután lett könnyűzenei gitáros. A tambura úgy jött be apám életébe, hogy a nagyapám Délvidékről származott és a papa az ottani élményei miatt kapott kedvet a tamburakészítéshez és a hangszerjátékhoz is, akárcsak a dédapám. Valahogy kitudódott nagyapám számára, hogy én szeretem a zenét és érdeklődöm iránta, úgy tűnt, érzékem is van hozzá (hiszen akkor talán már apám gitárját is pengetgettem), ezért nekem is csinált egy tamburát, ahogy később több unokájának is (igaz, hogy Kovács nagyapám már nem népdalokat játszott rajta, hiszen ő is vasutas volt, korábban tenorbendzsós is volt dzsesszzenekarban, de gondolom, hogy egy-két népdalt is tudott). Tamburán próbálkoztam tehát először a népi hangszerek közül, saját magam tanultam. Közben, vagy már előtte édesanyám zeneiskolába is beíratott, ott klasszikus furulyát tanultam akkor. Itt kell megemlítenem, hogy apai nagyanyám nagyon szépen énekelt régi filmslágereket, pl. Karády Katalintól, családi összejöveteleken hallgattuk. Amúgy is szívesen nézett olyan régi magyar filmeket kis fekete-fehér Tünde tévéjén. Apám testvérei is játszottak tamburán kedvtelésből; öccse, Tibi nagybátyám gitárosként váltotta apámat az Albatrosz zenekarban. Érdekes módon közülük senki nem játszott hivatásos zenészként. Laci nagybátyám kedvelte és tudta a magyarnótákat és szívesen énekelte őket. Egyszer emlékszem, amikor voltunk náluk, tamburáján pengetve kísérte a saját énekét.

Anyai ágon is voltak zenei vonatkozások a felmenőim, rokonaim életében, hiszen anyai nagyapám amellett, hogy nagyon szeretett nótázni állítólag hegedűn, citerán, harmonikán is játszott. De kétéves voltam, amikor meghalt, így nem emlékszem rá. Viszont anyám nővére, Ágnes korábban klasszikus hegedűs volt, amíg a kezén az ínhüvelygyulladás ezt meg nem akadályozta, így szakmát váltott és én már nem hallottam hegedülni (talán csak néhányszor külön kérésre húzta meg röviden a hangszerét), pedig a városi vonószenekarban is játszott. De még a Zalai táncegyüttes kamarazenekarában is hegedült Serfőző József tanár úr vezetésével, amikor ott még nem a hagyományos, népies zenélési mód volt a korszellem, hanem a zeneszerzők által komolyzenei stílusban megírt népdalfeldolgozások.

Iskolák, tanulmányok

·        Milyen emlékezetes iskolai élményei vannak, amelyek meghatározóak voltak? Milyen szerepet játszott az iskola a népzene iránti érdeklődésében?

A Kilián György általános iskolába jártam a Kertvárosba, viszonylag közel gyalogosan is az otthonunkhoz. Ez egy nagy zenei múltú intézmény, ugyanis korábban Liszt Ferenc nevét viselte és a rendszerváltás után újra a magyar zeneszerző nevét vette fel. Zenei tagozatos osztályai is voltak, de érdekes módon én sima osztályokba jártam, nem zeneiekbe. Mégis a későbbi életem során mondhatni zenész lettem, sokakkal ellentétben, akik viszont zenei osztályba jártak ott. Emlékszem már napközisként, amikor az udvaron a tornateremből kihallatszott valamilyen rendezvényen a fuvola hangja, amit a fizikatanárnőm lánya szólaltatott meg és természetesen az iskolai rendezvényeken mindig jelentős szerepet töltöttek be a kórusnak, a zenei tagozatosoknak az előadásai. A régi iskola igazgatója, Vajda József népdalgyűjtő szerintem akkoriban minden ilyen iskolai rendezvényen ott volt nyugdíjasként is, mégsem az iskolai élményekből adódott a népzene iránti érdeklődésem, legfeljebb csak tudat alatt. Mégis emlékszem olyan találkozásra, amikor Józsi bácsi volt a közönségem az iskola ebédlőjében, nyolcadikas lehettem, vagy elsős gimnazista. Akkor szólóban tamburáztam egy talán bácskai összeállítást nagyapám tiszteletére az általa nekem gyártott hangszeren, zenekarban pedig Vajda Józsi bácsi unokájával, ifj. Vajda Istvánnal együtt játszottam ifj. Horváth Károly tanárunk vezetésével valamelyik vonóshangszeren. Vajda Józsi bácsinak elévülhetetlen érdemei vannak a zalai népdalok gyűjtésében és én örülök, hogy életemben személyesen ismerhettem, szintúgy, ahogy tanárom édesapját is, Horváth Károlyt Lentiből, aki pedig a Hetés és a szlovéniai Muravidék magyar népdalkincsének gyűjtésében jeleskedett. 

A népzene szeretete, a pálya kezdetei

·        Hogyan találkozott először a népzenével? Volt-e olyan pillanat, amikor eldöntötte, hogy a népzene lesz az útja? 

Konkrét pillanatra nem emlékszem, de a népzenével való ismeretségem kezdetét én ahhoz kötöm, amikor szerintem a 80-as évek végén apám megvette a Vujicsics együttes első nagylemezét, amely szerb és kisebb részt horvát népzenét tartalmaz. Ezek alapja a tamburazene és szerintem előtte ő sem ismerte a délszláv népzenét, de gondolom, hogy a lemezborítón látható tambura, mint számára a családból ismerős hangszer keltette fel az érdeklődését. Azt meghallgatva nagyon megfogott az a virtuozitás, lendület, hangulat, hangzás és lüktetés, a lemez változatos zenei szerkesztettsége. Azt viszont már nem tudom, hogy már előtte megkaptam-e a nagypapától az első tamburámat, vagy ez a Vujicsics-lemez megismerése után történt. Mindenesetre én közben elkezdtem hallgatgatni a rádió népzenei adásait is, így megismertem a magyar népzenét is és több más nép zenéjét is, pl. a balkáni népzenét, de a magyar őstörténet iránti érdeklődésemből kifolyólag a mongol is megfogott. Mindenre nyitott voltam, ez egy kamaszgyerektől elvárható. Az apai nagyapámtól kapott tamburát meg kísérletképpen citeraszerűen is hangoltam a szabványhangolás mellett, így emlékszem, hogy citeraszerű hangzásban és ritmizálással is kísérleteztem, játszottam rajta magyar népdalokat otthon, önfejlesztő tanulási módszerrel, ugyanis a zeneiskolába akkor talán még mindig klasszikus furulyára jártam. De persze már a klasszikus blockflőtémen is otthon legfőképpen népdalokat játszottam valahogy a legszívesebben. Hogy miért? Nem tudom megmondani, valahogy megtalált ez a zene és az az életérzés, a lelkem legmélyebb rétegeibe hatolt, vagy éppen felemelt? Mélyről jövő, egyszerű és őszinte az őseink zenéje; benne van a genetikánkban, a mi lelkünket, érzéseinket, gondolkozásunkat és igényeinket tükrözi. De akkor ezekbe valószínűleg nem gondoltam bele, egyszerűen csak megragadott és egy életre meghatározta a sorsomat, azt hiszem.

A klasszikus zenében az a szemlélet, hogy a blockflötét kiinduló, alaphangszernek tekintik, bevezetőként más, „komolyabb” hangszerekhez, így a helyzet úgy hozta, hogy a zeneiskolában váltanom kellett. A családi döntés az oboa volt, amit két évig tanultam, de emlékszem, hogy abban a teremben az én oboaórám előtt mindig népzeneóra volt, Szíjj Ferenc jött ki onnan mindig a tanítványával, akit bőgőre tanított. Később, amikor aztán felkeltette érdeklődésemet a népzene, anyu eleinte nem engedte, hogy népzenére iratkozzam át. Nehéz volt a szüleimet meggyőzni erről, de aztán engedtek. Ez 1989-ben lehetett, esetleg egy évvel korábban, nem tudom, akkor már ifj. Horváth Károly ott tanított népzenét, hozzá iratkoztam át. Ő volt az első népzenetanárom, de hamar kiderült számára, hogy én akkor már egy talán elfogadható szinten tudtam tamburázni, úgy mentem oda. Nála a népi furulyával kezdtem, ami a klasszikus furulya után szerintem könnyű volt, de ő bevezetett több népi hangszer alapjaiba is: a már adott tambura mellett a furulyán, nagybőgőn, brácsán való játékom jól jött a zeneiskolás népzenésztanítványok bandájában a fellépéseken, hangszerbemutatókon. Persze, hogy kamaszként nagy élmények voltak a táborok, meg a hangszerbemutatók, amelyekre Karcsi – most már így hívom – engem külön is elvitt, nem csak a többiekkel együtt. 1989-ben elvitt a felnőtt zenekarával, amiben játszott, a Haranglábbal a bonyhádi országos népzenei találkozóra, ahol már a kocsiban szájjal a tekerőlant ritmikai hangzását utánoztam, a felnőtt utastárs népzenészek derültségét kiváltva.

·        Milyen érzés volt először színpadon állni?

Az első fellépésemkor emlékszem, hogy természetesen izgultam, de aztán szinte már a második alkalommal ez majdnem, vagy teljesen eltűnt, mert rájöttem, hogy nekem a zenére, a saját dolgomra kell koncentrálnom, hogy azt jól csináljam. A közönség közül senki sem egyformán érzékeli az általam közvetített zenei jeleket; van, akit jobban megérint, van, akit kevésbé és én annyira szerettem a zenét, hogy egy idő után mindegy volt, hogy magunkban, a saját örömünkre, vagy másoknak játszom. Zenéltem és ez a fontos. Az csak külön jó, ha ez másnak is tetszik. Ezt éreztem akkor, színpadon, de ez némiképp változott táncházi, vagy színpadi tánckísérő zenészként, hiszen ott a táncosok kiszolgálása az elsődleges, hogy elsősorban ők érezzék jól magukat. Ahhoz persze jó, ha mi is élvezzük a zenét, de közben figyelünk is.

Kamaszként annyira szerelmes voltam a népzenébe, hogy nem tudtam eldönteni, hogy melyik hangszerbe mélyedjek bele jobban, melyik elsajátításába fektessek több energiát, melyik legyen a főhangszerem – és ez majdhogynem máig így van. Azt szoktuk mondani valamire, ami nagyon jó, hogy az „hét nyelven beszél” – hát, ha én annyi nyelven beszélnék, mint ahány hangszeren játszom, akkor „nem lehetne eladni”. Ugyanis hét hangszeren játszom többé-kevésbé aktívan, persze nem egyforma szinteken: ha a dorombot nem számolom bele, akkor furulyán (most ennek a változatait nem veszem külön), dudán, tamburán, kobzon, hegedűn, brácsán és bőgőn.

A magyar bőrduda hangja szerintem nekem először a Magyar Rádió népzenei műsoraiból tetszett meg, hiszen a három síp egy teljes zenekari hangzást biztosít, mint a hegedű, brácsa és a bőgő felállás: dallam, kíséret és basszus. Ezen felbuzdulva aztán, ha jól vezetem vissza 1990-ben beiratkoztam az óbudai zeneiskola népzene szakára, ahol ifj. Csoóri Sándortól tanultam egy rövid ideig dudálni, ő csinálta az első hangszeremet is. Utána viszont ugyanott Lányi Györgytől népi brácsatudásomat fejlesztettem. Akkoriban még az életkorom miatt járt a vasúti ingyenjegy, hiszen apám akkor aktív vasúti motorvezetőként dolgozott, így nem okoztak terhet a Budapestre való utazások. Közben, vagy ezután itthon átiratkoztam a szombathelyi illetőségű Horváth Attila népzenetanárhoz, aki Zalaegerszegen, a zeneiskolában szintén brácsásként, kontrásként tanított.

A vonóshangszereken való tudás azért kifizetődőbb egy népzenész számára, mert a magyar táncházmozgalomban ezek a fő hangszerek, a hegedű, a brácsa és a bőgő. A furulyások és a dudások hagyományosan egyedül játszottak, hiszen pásztorhangszerekről van szó. Dudálni a táncegyüttesek nagyon ritkán hívják a zenészeket színpadi tánckísérethez, pláne táncházba, a tambura használata pedig, ha a hagyományokhoz hűek akarunk maradni nem fér bele minden magyar népzenei tájegység zenéjébe. Így adta magát, hogy elkezdjek a népi vonóshangszerekkel komolyabban foglalkozni, meg persze azért is, mert ezek hangja, ritmusa, hangulata is tetszik. 1991 nyarán már a jászberényi néptánc- és népzenei táborban zalaegerszegi népzenész tanulótársaimmal együtt a szakma krémjétől sajátíthattam el a stílusbeli, tájspecifikus finomságokat és bár az óbudai zeneiskolában már láttam széki zenészeket, de Jászberényben találkozhattam talán először más erdélyi falusi zenészekkel, táncosokkal, nótafákkal a mezőségi Magyarszovátról, Gyimesből és talán még Kalotaszegről is, ami egy életre szólóan meghatározó élmény lett számomra. Igaz, hogy akkor már volt egy dudakazettám eredeti pásztoremberek hangszerjátékával, de addig szerintem csak jellemzően rádióból, lemezről és másodkézből tanároktól hallhattam ezt a zenét és bár magam rádióból vettem föl kazettákra népzenei műsorokat, műsorszámokat (eleinte átjátszókábel nélkül, a magnó beépített mikrofonjával a rádió hangszórójából), de eredeti falusi erdélyi népzenét a maga funkciójában (táncházban, lakodalomban, népzenegyűjtéskor) rögzítve először szerintem csak ott, a jászberényi táborban kaptam kazettamásolatban egy ott tanító népzenésztől. Említenem se kell, hogy utána, ahogy mondani szokták „rongyosra hallgattam” őket (bár szerintem ma is jó állapotban vannak). Nagyon megragadott amellett, amit ott, Jászberényben az ott vendégeskedő erdélyi zenészektől én magam vettem fel. Emlékszem, a dudát is vittem magammal. Bár a tanárom is ott volt, de dudatanítás nem volt, én mégis kinéztem egy körben falakkal ellátott, csempézett szabadtéri zuhanyzót – mivel a tábor közvetlenül a termálfürdőnél volt – amibe bementem és akármilyen hamis is volt a duda, a délutáni pihenőidőben fújtam, hogy gyakoroljak, állóképességet szerezzek. Gondolom, hogy a zárt kőzuhanyzó még jobban dobhatta a hangot, fölerősíthette, szinte szétvethette a hang a kis építményt, a pihenni vágyók „örömére”. 1994-ben aztán már egyedül mentem el vonattal a kalotaszentkirályi néptánctáborba, ahol Tóni Rudi mérai brácsástól tanulhattam. Ott még az esti táncházakban együtt volt a kalotaszegi cigányzenészek nagyrésze, akik legendák a népzenész körökben. Én még személyesen találkozhattam velük és hallgathattam a muzsikájukat, sőt: lelkesedésemben még közéjük is merészkedtem az egyik zenésztől kölcsönkapott kisbőgőn.

A zeneiskolai diákokból álló formációkat kinőve elkezdtek hívni a felnőtt népzenei együttesekbe is. Horváth Attila népzenetanárom hamar fölfedezte mozdíthatóságomat, így a saját zenekarába kezdett hívni, többek között a Zalai Táncegyütteshez is. Varga János „Boxos” együttesvezető akkoriban az Egerszeg Fesztiválra megszervezte többször is, hogy Erdélyből jöjjenek eredeti falusi parasztbácsik, nénik, akik még a hagyományos környezetben és módszerekkel tanulták és élték meg az autentikus néptáncot. Tőlük a táncosaink ezeket első kézből figyelhették meg és természetesen a velük való találkozás és ismeretség, a nekik való muzsikálás és az onnan hozott zenészek kiegészítése, kísérete nekem is emlékezetes élmények maradnak. Akkor ez a kultúra az öregeknél még tettenérhető volt, élt és mi még abban a szerencsés helyzetben voltunk, hogy ezt tőlük személyesen láthattuk, hallhattuk. A későbbi generációknak sajnos már csak leginkább a hang- és videófelvételek (ínyenceknek a kották) maradtak, ha ezt a zenét és táncot akarják elsajátítani. Így aztán a táncegyüttessel 1995-ben egy erdélyi tanulmányi körúton vettem részt, ami szintén az emlékeimet gyarapítja.

A zalaegerszegi Harangláb zenekarban nem is tudom, mikortól lettem kisegítőből állandó tag; talán a 90-es évek második felétől, mert fényképek bizonyítják, hogy 1994-ben már a tűzoltóházban velük zenéltem. Visszaugorva az időben, amikor már ifj. Horváth Károlyt ismertem, hozzá jártam népzenére a zeneiskolába talán 1989-ben, akkor a brácsán az első akkordokat, fogásokat nem is ő, hanem a Harangláb akkor brácsása, Kocsis Csaba mutatta meg nekem a zalaegerszegi Parkerdőben. Később aztán Karcsi ajánlott be a Harangláb zenekarba, mint tehetséges fiatalt kisegítőnek, majd aztán fix tag lettem. A legutóbbi Harangláb jubileumi műsoron beszélgettem Kocsis Csabával, aki elmondta, hogy miután megbizonyosodott tehetségemről, lelkesedésemről, nyugodt szívvel adta át annakidején a stafétabotot (stílusosabban: a vonót) a zenekarban a kontrás, brácsás funkcióban. Azóta ennek az egyetlenegy zenekarnak vagyok az állandó tagja, de ez nem kizáró ok: alkalmi zenésze vagyok több formációnak, vagy alkalmi zenekarnak; szívesen megyek, ha hívnak. Én vagyok az egyetlen zenész, aki a Zalai Táncegyüttest kísérem tkp. még most is, szinte folyamatosan a 90-es évek óta, több zenekarral. Több néptáncos generációnak húztam, húzom a talpa alá.

·        Kapott-e elismeréseket, díjakat pályafutása során? Melyikre a legbüszkébb? Mit jelentenek Önnek ezek az elismerések? Van-e olyan elismerés, amit különösen fontosnak tart?

Csak a keszthelyi Helikon középiskolás versenyekre tudok az egyéni díjazottságom szempontjából visszaemlékezni, amiken indultam gimnazistaként két évben is, mind a két alkalommal díjaztak. Inkább humoros mementóként emlékszem vissza arra, hogy az egyik évben duplán is indultam: az egerszegi zeneiskola népi kisegyüttesével és dudával szólóban is és akkor tkp. megelőztem saját magamat, mert az egyik módon arany, a másikkal pedig ezüst minősítést értem el ugyanazon a versenyen. Hogy melyikből melyiket, már magam se emlékszem, hiszen nem a díjazottság a lényeg. A táncházmozgalom alapítójaként elévülhetetlen érdemeket szerzett Halmos Béla népzenész, prímás volt a zsűriben, aki azt mondta, emlékszem, hogy a dudajátékomat „hagyományhű előadásmód” jellemezte. A zenekarban való megmérettetéseket tekintve már említettem, hogy a Helikon-versenyeket megelőzően 1989-ben még kisegítőként utaztam a Harangláb együttessel a bonyhádi fesztiválra, ahol a zenekar a Magyar Rádió különdíját nyerte el. Később, már mikor zenekari tag voltam, a Harangláb 2010-ben Zalaegerszegért Díjban, 2019-ben pedig Zalai Príma díjban részesült. Persze jól esnek az embernek az elismerések, a díjazások, de nem feltétlenül ez határozza meg, hogy valaki jó zenész-e, vagy hogy szeretik-e.

Jelen, jövő, tervek

·        Miért pont ezt az irányt választotta? Volt-e olyan pillanat, amikor nehézségek miatt elgondolkodott a pályamódosításon?

Ez a zene számomra tényleg kamaszkori szerelem volt, olyannyira, hogy az erre való koncentrálás majdnem a gimnáziumi tanulmányaim rovására ment. Most így utólag belegondolva „mindent egy lapra tettem fel” (bár kártyázni nem tudok), használható szakmai végzettségem nincs. Később a pedagógiai tanulmányaim nem sikerültek, ezért „csak” bölcsész diplomám van, amivel önmagában így nehéz lenne elhelyezkedni. Nem volt B-tervem, csak a népzene, viszont korunkban akármilyen zenei műfajban nagyon profinak kell lenni ahhoz, hogy valaki csak a zenélésből megéljen. A művészeknek, ha éppen nem világsztárok mindig is bizonytalan volt a megélhetése, pláne egy „rétegműfajt”, a magyar népzene autentikus megszólalását képviselő zenésznek. Sokan ezt a Covid miatt kezdték érezni, megérteni, de szerintem ez már korábban is így volt. Az elektromos és a mesterséges zene megjelenésével, fejlődésével napjainkban ez egyre inkább csúcsosodik.

·        Milyen jelenlegi projekteken dolgozik? Milyen tervei vannak a közeljövőben a népzene területén? Milyen álmai, céljai vannak, amelyeket még szeretne megvalósítani?

Mivel „a Magyar Népzene Tára” (van ilyen nevű kötetsorozat) átvitt és konkrét értelemben is kimeríthetetlen, már szerintem a kezdetektől tisztában vagyok vele, hogy ez egy életre szóló tanulási folyamatot jelent, hiszen elképzelhetetlenül gazdag a dallamok variánsainak a tárháza dialektusok szerint és az előadásmódbeli színes jellegzetességek tájegységek és egyének szerint, ahogyan azokat az ún. „adatközlőktől”, tehát a nótafáktól, falusi hangszerjátékosoktól fölgyűjtötték és rendszerezték. Másképp játszanak pl. hegedűn a Kárpátok keleti végein Gyimesben, mint mondjuk Vas vármegyében. Ha valaki vállaltan „revival” népzenész, akkor mindezeket az eltéréseket – a közös alapon kívül – elvileg mind tudnia kéne fejben és kézben, előadásmódban pedig reprodukálni. Tehát ezt tekintve nem is kérdés, hogy mi a feladata egy népzenésznek egy egész életen át. Mivel hét hangszeren játszom, szeretném természetesen mind a hét hangszeren a tudásomat elmélyíteni, gyarapítani, további gyakorlatot szerezni, kezdve már a vonófogásoktól, a pengetők tartásától, hiszen az utóbbit senki nem tanította nekem a tambura esetében, nekem kellett ezekre rájönnöm, de mostanában kezdtem vizsgálgatni, hogy valóban jól csinálom-e. Mostanában kezdtem utánajárni, hogy mi lehet a tamburaverő ideális anyaga, vastagsága, hossza és tartása, fogása, ami eltér a koboz pengetőjétől, aminek még mindig keresem az ideális anyagát, állagát, hiszen nem jut a mostani urbanizált világban olyan könnyen lúdtollhoz az ember, ami az eredeti lenne. Ha nem szabványos az én gyakorlatom, a jó hangzás és a kényelmes, de effektív hangszerkezelés céljából ha kell, újratanulom az egészet az alapoktól.

A magyar dudazenéről olyan nagyon sok emlékünk, hangfelvételünk nincs abból a korból, a XX. század elejéről, tehát a magyar dudazenei kultúra virágkorának a végéről, amikor az még tettenérhető volt a kb. 3 perces fonográfhengerek recsegő-ropogó zajos visszajátszásain. Ezért nem tudjuk, hogy bizonyos dallamokat hogy játszottak, mert nem került rá minden a viaszhengerekre. Sokan a dudát, a dudazenét valami nagyon ősi dolognak tartják a hangzása miatt, és az is. De a XX. századi magyar dudafelvételek arról tesznek tanúbizonyságot, hogy a dudások is haladtak a korral (főleg, hogy sokszor akár még lakodalmakban is játszottak), tehát ezek a hagyományőrző pásztoremberek némileg modernizálódtak, az aktuális kor és társadalmi közeg igényeit ki akarván elégíteni. Vagyis újstílusú, nagyobb hangterjedelmű népdalokat, sőt: magyarnótákat, polgári táncdallamokat is játszottak. Viszont a duda skálája, hangterjedelme egy oktávot tesz ki, felfelé és lefelé nem bővíthető, így az a kérdés foglalkoztat, hogy ezeket a modernebb dallamokban meglévő, dudán nem kijátszható hangokat és dallamfordulatokat a dudások hogyan, milyen helyettesítő hangokkal, ill. technikákkal váltották ki. Ebben a szellemben szeretném lokálpatrióta kiindulásból a zalai népdalokat (is) dudás módra rekonstruálni. Ezt el is kezdtem a különböző népdalgyűjtésekből – elsősorban a régies népdalokat persze, de az újstílusúakat is.

·        Hogyan látja a hagyományőrzés szerepét a mai világban?

Közhelynek számít, de elmondom én is: a hagyományőrzésnek közösségmegtartó, a hagyományápolásnak közösségteremtő ereje van. A népi hagyományokat, így a néptáncokat és a népzenét fenntartó természetes közeg, társadalmi berendezkedés megszűnt és amúgy is a modern világban a technikai vívmányok, a globális piac, divat és egyebek miatt egyre inkább izolálódnak az egyének, holott az embereknek szükségük van a társas együttlétre. Ezt a népzenei együttesben, néptáncegyüttesben való közös jelenlét is betöltheti, vagy a népi kézművességnek a csoportos foglalkozásokban való megélése. Sajnos szétforgácsolódott ez, kevés az olyan ember, család, kisebb közösség, amely mindezt a három hagyományelemet – zene, mozgás és tárgyalkotás, hogy mást ne is említsünk – egyben, egységben éli meg, tehát ahogy annakidején természetesen is mindez egyidejű volt. Biztos vagyok benne, hogy az éneklésnek is lélekgyógyító, vagy karbantartó szerepe van: ha évezredeken át így volt, mért lenne most másképp? Ugyanolyan gyógyír lenne, ha a modern ember is így élne vele. Kevesebb lelkibeteg lenne, ha mindenki kiénekelné magából, ami bántja, amit megélt, stb. Szerintem egészségesebb az a lélek, aki nem tagadja meg az ősei kultúráját, a saját kulturális gyökereit, hanem, ahogy a fa a földben a gyökerei által válik fixszé, egy ember is ezáltal lehet szerintem igazán stabillá. A jelen a múltban gyökerezik, a jelen meg a jövő alapja lehet olyan mechanizmusok által, amik a múltban is működtek. A modern, izolálódásra szánt embernek is ugyanúgy szüksége van a közösségi, társas együttlétek megélésére, mért nem lehetne ennek az egyik eszköze a saját népi hagyományunk? A mindezekre való rávilágításban fontosnak tartom az értelmiség szerepét, hiszen a 70-es években létrejött táncházmozgalom sem falusi parasztok mozgalma, hanem budapesti értelmiségiek hívták életre a nagyvárosban. A XX. sz. első felében életrehívott Gyöngyösbokréta-mozgalom ugyan falusi néptáncegyütteseket hozott létre, de szintén felülről jövő, értelmiségi kezdeményezés és szervezés volt. Ezt elítélhetjük, mint külső beavatkozást, viszont ennek köszönhető, hogy megmaradt a rábaközi dus nevű tánc (legalábbis színpadon), a sárközi páros ugrós és milyen sok más tánc, aminek a Gyöngyösbokréta létezése nélkül mára már a nyomait sem látnánk és csak találgathatnánk, foszlányelemekből összerakva, hogy hogy is nézett az ki, milyen dallamra táncolták, stb.

·    Milyen kihívásokat lát a népzene, néptánc jövőjében? Hogyan látja a magyar népzene helyzetét a következő években?

A kihívást abban látom, hogy a források megváltozása, hiánya produkál bizonyos színpadi, zenei előadásmódbeli jelenségeket. Én még ahhoz a szerencsés generációhoz tartozhatok, aki – ahogy mondtam pl. a kalotaszegi tábor kapcsán – fizikailag találkozhattam a népzenét eredeti funkciójában, közegében játszó falusi zenészekkel. Egy ilyen fizikai találkozás, mintavétel más hangulatú, hangszínű és technikájú muzsikálást eredményez, mint azoknak a zenélése, akik már csak hangzó-, vagy filmanyagról informálódhatnak a magyar népzenei tájegységek, falvak zenéinek jellegzetességeiről. Tehát félő, hogy ezeknek a fizikai megfigyeléseknek, találkozásoknak a hiánya puhányabb, jellegtelenebb felfogást és előadásmódot eredményez. Nemrégiben láttam az interneten egy videót egy ismerős táncegyüttesről, amikor egy zenekar kísérte őket, akik az adott fesztivál kísérőzenekara volt. Először csak a zenét figyeltem és nem tudtam rájönni, hogy az milyen tájegységről származhat, pedig egyet, s mást megéltem. Kerestem a stíluselemeket, mint fogódzót, de hiába. Akkor a tánc alapján gyanút fogtam, hogy nem vajdaszentiványi ez? Tehát egy erdélyi falu tánca. Aztán jött egy ismerős dallam és úgy jöttem rá, hogy ez bizony szentiványi akart lenni, pedig én a zene alapján bármilyen anyaországi általános zenére, táncra tippeltem, friss csárdásra. Bár sok forrás van, amik már ingyenesen is elérhetők a világhálón, zenei, vagy videós anyagok, a fiatal vonószenészek nagy része szerintem mégsem ezekről tanulja a stílust, hanem a fizikai találkozásokat próbálják a falusiak helyett, - mivel azokkal már nem lehet -  a városi cigányzenészekkel kiépíteni. Az éttermi magyar cigányzene, tehát a városi népies vonószene kétségkívül hungarikum, de az egy más műfaj, még hogyha népzenei gyökerű, rokon műfaj is. Tehát ha valaki ezeket a mintákat követi a népzenében, akkor az más hangzást fog eredményezni, nem az eredeti népi, falusi jelleget. Talán érdemesebb lenne a gyökerekből táplálkozni még akkor is, ha azok már csak hanghordozókon, képileg rögzítve érhetők el, mert azok az eredeti felvételek tükrözik az eredeti, helyi stíluselemeket.

Egy másik aspektus: ahogy én játszom a népzenét, elvileg változtatás nélkül, ahogy a falusiak, az leginkább tánczene, így legszívesebben tánc alá muzsikálok, táncházban, vagy színpadon koreográfiakíséretként. Önálló zenekari produkciókban is persze, de ez a fajta népi tánczene a maga eredeti formájában tánchoz való, a színpadi törvények viszont valamilyen szintű szerkesztettséget, feldolgozást igényelnek, ahogy az is, ha valaki otthon csak hallgatni szeretné azt, az már változatosabb szerkesztettséget kíván. Ezt sokan csinálják, de azt figyeltem meg, hogy a népzenei feldolgozások, a „world music”, a világzene, tehát az etnikai alapú könnyűzene magyar vonatkozású világában is azok a legjobbak, akik az autentikus, hagyományos népzenei alapokkal tisztában vannak, maguk is jó népzenészek. Ők tudnak jó világzenét, ahogy én hívom: etnikai alapú könnyűzenét csinálni. Azzal egyetértek, hogy a könnyűzene helyileg mindenütt a világban legyen folklóralapú, de ebben is legyen igényes a zeneszerkesztő. Pl. azt nem szeretem, ha olyan csekély a világzenészek népdalismerete, hogy olyan népdalokat dolgoznak fel, amiket mindenki ismer az óvodából, vagy az általános iskolai énektankönyvből. Vagy másodkézből, pl. a Muzsikás együttestől ismerik, de még annak a saját, eredeti, belső ritmikáját, hangsúlyait is megváltoztatják. Az alapoknak mindig maradniuk kell és ahhoz meg megfelelő forrás- és stílusismeret kell még így, a nem népzenészeknek is.

Egy harmadik lehetséges kihívás, de ez szintén belső, szakmai téma, hogy ebben a népi tánczenében a néptáncos divatok háttérbe szorítanak bizonyos falvak, tájegységek zenéit, amiket csak koncertjelleggel adhatunk elő. Ilyen pl. a magyarszováti: ez a belső-mezőségi tájegységhez tartozik, a tánca viszont nem olyan virtuóz, vagy gyors, mint a szintén belső-mezőségi Magyarpalatkáé, Visáé, Vajdakamarásé, de a zenéje gyönyörű. Tehát vannak olyan falvak táncai, amiket a néptáncosok preferálnak, de ahhoz képest meg kevés népzenei adat van abból a faluból, mikrotájegységről és fordítva: amiket a népzenészek a legszebbnek tartanak, azokhoz kevés táncgyűjtés áll rendelkezésre, hogy hogyan is táncoltak arra hagyományosan. Vagy nem a legvirtuózabb, legszínpadképesebb, leglátványosabb az odavaló tánc. A moldvai táncok közül meg csak a könnyebbeket tanítják, így viszont alig, vagy soha nem játszunk bizonyos moldvai táncdallamokat. Ezekben kéne valami egyensúlyt találni.

Egyéb tevékenységek

·        Mivel foglalkozik még a zenélésen kívül? Van-e olyan hobbi vagy érdeklődési kör, ami feltöltődést jelent?

Már említettem a bölcsész végzettségemet. Ez alkalmazott nyelvészeti szakot jelentett. Már a korábban ecsetelt kamaszkori ébredésemkor is megjelent nálam a nyelvek iránti érdeklődés általában és konkrétan is bizonyos nyelvek iránt. Ez persze nem azt jelenti, hogy beszélném is ezeket a nyelveket. De azt el lehet mondani, hogy inkább a szerkesztett nyelvek iránt érdeklődöm – nem szeretjük a „mesterséges nyelv” kifejezést. Alapjában véve minden nyelv valamilyen szinten „mesterséges”, vagy szerkesztett, mert a különböző nyelvjárásokat egységes irodalmi, hivatalos nyelvvé, köznyelvvé kellett tenni és ez egy szándékos beavatkozás, mint pl. a nyelvújítás, ami a nemzeti nyelvek, írásbeli standardok kialakításánál is szükséges volt. Az ilyen „természetes” nyelvek viszont rendkívül bonyolultak és nehezek, tele vannak nyelvtani szabályokkal és kivételekkel, az anyanyelvi beszélők viszont eleve előnyt élveznek a beszélgetésekben azokkal szemben, akiknek ezeket a nyelveket idegennyelvként kell megtanulniuk. Erre jön a semleges közvetítőnyelv eszméje, ami minden beszélőnek egyenlő esélyeket biztosít, hiszen (elvileg) ezek egyikünknek sem az anyanyelvei. Ilyen nyelvekre több próbálkozás volt már a történelem folyamán – de ez az egész téma egy újabb beszélgetést érne meg.